Frei Tamás írása

Keserédes burmai kávé

Denpo mélyen meghajolt és már szaladt is kávét főzni. Mandalayben voltunk, Burma második legnagyobb városában, ott is a létező legjobb szállodában. Ez persze csak jól hangzik, mármint, hogy a legjobb, mert a hotel valójában az „elmegy” kategória középmezőnyébe tartozott. De hát katonai diktatúrában, épp másfél évvel a legutóbbi puccs után, mit várhat az ember. Egy olyan országban, ahol a „fehér” turista fekete holló. Szerintem valójában már az is csoda, hogy egyáltalán akadt tűrhető szálloda. Átlagos balatoni szállás árában, ezt is azért hadd tegyem hozzá. Így aztán Denpo, a barista, végképp meglepett, hogy egy La Marzocco géphez szaladt oda kávét főzni. A világ egyik legdrágább gépéhez. Egy olyan országban és szállodában, ahol mi csak üveges ásványvízzel mertünk fogat mosni, ahol zöldséghez nem ért az ember, ahol olyan hangosan zúgott a monszun 35 fokos hőségében a légkondicionáló, hogy aludni képtelenségnek tűnt, ahol kézfertőtlenítőhöz nyúlt az ember minden kilincsérintés után, és hosszasan kereste a WC-t, amire nagyjából rá mert ülni. Nos, ott a La Marzocco gép akkora meglepetés volt, mint mi magunk, amikor megjelentünk a határon. Az útlevélellenőrzésnél összefutottak a katonák, főnökök és beosztottak, vámtisztek és pénzváltók, annyira csodálkoztak rajtunk. Hogy kerülünk mi ide, ez volt az arcukra írva, kétévnyi covid-szünet után (ráadásul még egy puccsal is megtoldva a bajt, katonai ellenőrzőpontokkal mindenfelé). Végül nyolcan lapozgatták az iratainkat, útvonalengedélyeinket, és mindenféle papírost, amit heteken keresztül tartó adminisztrációval tudtam csak nagynehezen beszerezni – Budapestről „ügyintézve”. Szóval a kávé... és a la Marzocco gép látványa. „Ez meg hogy kerül ide?” –tettem fel a kérdést először magamban, aztán Denponak. „Hát ugye a kínaiak” – válaszolta, és ezzel lényegében mindent el is magyarázott. Úgyhogy azt hiszem, itt egy kis kitérőt kell tennem. Mianmar ugyanis (mert arrafelé a régi, brit gyarmati elnevezést, vagyis Burmát nem használja senki), szóval Mianmar, mint szinte minden ázsiai, meg lényegében és újabban szinte minden afrikai ország, szép lassan átcsúszik kínai kézbe. Jönnek, szivárognak a kínaiak, beruháznak, eladósítanak, megvesznek, hiteleznek, elvesznek, felvásárolnak, és közben csak jönnek és jönnek. A térképre pillantva Burma esetében Észak-Keletről, merthogy a kínai határ alig háromszáz kilométerre húzódik Mandalaytől. A szálloda is (már) kínai kézben volt, valószínűleg ezért tudtam interneten szobát foglalni benne. A kínai tulajdonosok (Sanghajból egyébként) „feltették a térképre”. És aztán vettek bele egy La Marzocco gépet, ami tulajdonképpen (alaposan belegondolva) nem is annyira meglepő. Csak első pillantásra volt az. Burma (Mianmar) ugyanis remek kávét ad a világnak (egyelőre csak kis mennyiségben), de gondolom, előbb utóbb, a kínai kereskedőkön keresztül a mostaninál lényegesen többet fog. Hivatalosan, ha kávészaklapokat olvasunk, azt lehet tudni az ottani, egykor még a brit gyarmatosítók által meghonosított kávétermelésről, hogy Burmában alapvetően középkategóriás robusta kávé terem. Újabban viszont, főleg a kínai ültetvényfelvásárlásoknak és beruházásoknak köszönhetően, brazil minőségű arabica is. A „brazil minőség” azt jelenti, hogy sötétre pörkölve a burmai kávé remek alkotórésze lehet a kesernyés ízvilágú espresso keverékeknek, mert ugyanúgy mint a brazil kávé, testet kölcsönöz a kávénak. Pár nappal később jártunk egy ültetvényen, Mandalaytől nem messze, egy 1200 méter magasan fekvő mintagazdaságban, ahol még etióp eredetű Geisha kávéval is kísérleteztek. Ami, lássuk be, már tényleg nagy önbizalomról tanúskodik, de arról mindenképp, hogy Burma, a burmai kávé be szeretne törni a legmagasabb árkategóriájú arabicák közé is. De ez azért (ha egyáltalán sikerülni fog) még biztosan évekre van. Most még brazil a minőség, erős középkategória. Read less Read more...